5. rész /Sammy/

Végül délutánig beszélgettünk az orvossal, aki már csak azzal, hogy végighallgatott sokat segített nekem. Néha megosztotta velem, hogy ő mit gondol, s tanácsokkal látott el. Nem mindegyik hasznos, a többjükkel nem tudok mit kezdeni, de jól estek szavai.

Még most is, hogy hazafelé tartok az jár a fejemben, amiket mondott. Szerinte nem biztos, hogy áltatnom kéne magam azzal, hogy vissza fog jönni. Lehet, hogy kapott egy jó munkát vagy megszerette az ottani életet. Nem egyszer hangoztatta nekem Taeyang, hogy ázsia sokkal békésebb és annyira másabb, jobb az életformájuk. Mi van, ha tényleg ott marad? Azt már csak láttam az orvos arcán, hogy lehet, hogy Taeyang beleszeretett másba. Ezen még sosem gondolkoztam, de kezdek rájönni, hogy akár ez is lehet. Elvégre... Ő egy nagyszerű srác, adonisz testtel és tökéletes lélekkel. Egy perc alatt bele lehet szeretni, ahogyan azt én is tettem annó. De mégis... Egyszerűen nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy valaki mással van. Nem lehet mással. Ugye?

Ahogy hazaérek, ablakom előtt egy lépcsőn ülő, fejét az üvegnek döntve halkan szuszogó Luhant találok. Némileg értetlenül lépek oda mellé, s leguggolva hozzá, gyengéden megrázom vállát. Riadva ébred föl, s kell neki egy kis idő, míg rájön, hogy csak én vagyok.

- Mit keresel itt? - kérdezem, miközben a fiút hátánál fogva előredöntöm, hogy kinyithassam ablakomat.

- Be se volt zárva? Akkor miért kint dekkoltam órákat? - nyavalyog, s mögöttem ő is bemászik szobámba.

- Maradj csöndbe - szólok rá, miközben átsétálva ajtómhoz, résnyire nyitom. Fogalmam sincs, itthon vannak-e már anyámék. A hangokból ítélve lent TV-znek. Visszacsukom az ajtót, majd várakozón fordulok a fiú felé. - Szóval. Mit keresel itt? - ismétlem meg kérdésem, miközben karjaim mellkasom előtt összefonva nekidőlök ajtómnak. Nem akarok senkivel sem beszélni, csak végigfeküdni ágyamon és gondolkodni. Luhan lehuppan ágyam szélére és komolyan néz rám. Még sosem láttam ilyen komolynak. Csak nem történt valami a suliban?

- Nem várhatod az örökkévalóságig! - jelenti ki magabiztosan, szemeit enyéimbe fúrva. Felvonom egyik szemöldököm, s várakozóan nézek rá. Miért akarja eldönteni, hogy mit csinálhatok és mit nem? És honnan szedte éppen ezt a témát? - Évek óta vársz már rá, azt se tudod, mikor beszéltél vele utoljára. Túl kéne lépned rajta és élned a saját életét, ahogyan azt ő teszi valószínűleg. Nem élet, hogy minden nap úgy élsz, hogy csak rá vársz, közben nem figyelve a környezetedre és másokra. Neked is jobb lenne, ha végre feladnád és megpróbálnál tovább lépni.

Egyre elkomorodó arccal hallgatom, amit mond. Szavai megmozdítanak bennem valamit, de ahogy öntudatlanul is megérintem medálomat, egyből megnyugszok. Hisz megígérte, hogy visszajön. Miért lépnék hát tovább? Úgyis őt szeretem. Ő mutatta meg nekem, milyen táncolni, ő fogadott be kis családjukba, s nem sokkal később szívébe is. Minden napomat vele töltöttem szinte, s percről percre egyre jobban szerettem. És szeretem őt még mindig.

Luhan elégedetlen morranással áll fel és szeli át a szobát, hogy alig egy lépésre tőlem megálljon. Mielőtt felkaphatnám fejem, fürge ujjai már le is szedik rólam nyakláncomat és elvágják valahova.

- Ezt most miért kellett? - csattanok fel, s már mennék megkeresni az ékszert, amikor két tenyerét fejem mellé téve megállít.

- Mert szeretlek és nem akarom, hogy egy ostoba ígéret miatt, amit öt éve mondott, tönkremenjél! - mondja keményen. Döbbenten nézek rá. Hogy micsoda?

- Én Taeyangot szeretem és utálom, ha valaki meg akarja mondani, hogy mit csináljak - felelem halkan. Dühösen morran egyet, s kezét ökölbe szorítva belevág egyet a falba, miután ellöki magát tőlem.

- Miért nem hiszed el, hogy nem fog visszajönni? - kérdezi felemelve hangját, s látom, hogy ideges. De miért? Lulu mindig olyan kis nyunyó. Miért változott meg ennyire és hirtelen? Elsápadok, s érzem, hogy kicsit megremegek.

- Mi az, amit te tudsz és én nem? - érdeklődöm. Meglepetten néz rám, s dühe mintha elpárologna.

- Semmit - válaszolja, de tudom, hogy ez nem így van. - Csak nem akarom, hogy hamis ígéretek szerint éljél. Tönkreteszed magadat is és azt életedet is!

- Hogy én mit csinálok, azt majd eldöntöm én, te pedig leszel szíves elmondani, hogy mit titkolsz! - mondom határozottan, s várakozóan nézek rá. Nem tudom, mit titkol, de valamiért nagyon fontos volt, hogy most jöjjön. Nem hiszek a véletlenekben.

- Egész nap aggódtam érted. Mindig, hogyha suli helyett a mókushoz mész, de most még jobban. Túl sok minden van a válladon és nyomja a szívedet. Én csak segíteni szeretnék, hogy legalább az egyiket le tudjam venni rólad. Évek óta szeretlek már, s úgy reméltem, hogy talán tudok egy kicsit az eszedre hatni. Ha a szívedre nem is sikerül sosem... - Hangja fokozatosan halkul el, majd lehajtja fejét. Megint csak döbbenten tudok állni, próbálva felfogni szavait. Miért most, amikor az orvos is ezt hozta fel? Tényleg mindenki másnak lenne igaza, s csak hülye vagyok, amiért hiszek Taeyang szavaiban még mindig? Mégis... Az egyik legelső dolog, amit a fiú megtanított nekem, az az, hogy ne mások véleményére hallgassak, hanem szívemre. De ő vajon mit mond? Hogy várjak még? Vagy ő is Luluval ért egyet? Esetleg érez iránta valamit?

A fenébe is, össze vagyok zavarodva. Az egyetlen biztos dolog, amit tudok, hogy boldog voltam Taeyanggal és mindennél jobban szeretem. Hogy még mindig így van-e, abban egy ici-picit már kételkedem. Az öt év, amit nélküle eddig eltöltöttem, az mégiscsak öt év. Egyszer se láttam azóta. És tényleg nem tudom, mikor tudtam vele beszélni.

Mielőtt akármire is juthattam volna, Lulu megint odasétált elém, s csillogó szemekkel nézett rám. Ám ezek az őzike szemek most nem a boldogságtól csillogtak, hanem könnyeitől. Talán ő már tudja, hogy hogyan fogok dönteni?

- Csak hagy próbáljam meg megmutatni, hogy mennyire szeretlek - kéri halkan, kicsit remegő hangon. Nem tudom, helyes lenne-e bólintanom vagy elküldeni őt. Fogalmam sincs, mi a helyes és mi nem. Kezdem úgy érezni, hogy semmit sem tudok. De komolyan. Kételkedem saját magamban, talán még az egész világban is.

A fiú nem is várja meg, míg ki tudok nyögni akármit is. Helyette két keze közé fogja arcomat, s lassan, gyengéden megcsókol. Óvatosan simítja össze ajkainkat, várva, hogy eltaszítsam magamtól. Én mégsem teszek semmit, csak megpróbálom átérezni, amit mondani szeretne. Finoman megmozdítja párnát, próbál jobban megcsókolni, ám passzív résztvevőként nem igazán vagyok segítségére. Nyelve vékony csíkot húz alsó ajkamra, majd lágyan bele is harap. Mégsem ér el vele semmit. Elhúzza egy kicsit fejét, ajkaival nyakamra csusszan le.

- Luhan, elég - kérem őt halkan, mielőtt olyat tenne, amiért megutálhatnám. Csalódottan lép el előlem, s egy szó nélkül fordít hátat és mászik ki szobámból. Ahogy oldalra elindul a lépcsőkön lefelé látom, hogy sír.

Remek. Az egyetlen ember, aki mindig is mellettem állt, miattam sír, mert én nem tudok szabadulni egy öt évvel ezelőtti ígéret alól. Csodás a helyzet. Sóhajtva rogyok le ajtóm tövébe, s felhúzom térdeimet, hogy rájuk hajthassam fejemet. Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Én még hiszek Taeyangban és abban, hogy szeret engem. Csak tényleg mi van, hogyha mégse szeret már? Ha talált volna helyettem valaki mást? Képes lennék feldolgozni, hogy az, aki értelmet adott az életemnek azzal, hogy második családot adott nekem a tánccal, és aki életem első szerelme lett, már nem szeret?

Tudom, hogy naiv vagyok, de nem tudom, rosszul teszem-e. Számomra ha ő mond valamit, akkor én bízok benne annyira, hogy az úgy van. Sosem vert át, miért tenné éppen most?

Előkaparom telefonom, s lenyomva egyetlen gyorshívós gombomat, fülemhez tartom. Nem tudom, mire számítok, mi lesz. Hogy ő majd megmondja, mit kéne csinálnom? Vagy hogy választ kapok kérdésemre. Taeyang, szeretsz még?

- Igen? - dünnyögi rekedtes hangon, ahogy felveszi. Valószínűleg most keltettem. Náluk már másnap van, szerintem kora reggel. Mégis, tudom kell. - Samantha? - kérdezi egy fokkal éberebb hangon, s a háttérzajból ítélve felül. - Minden rendben van? - kérdez rá, mikor hosszú pillanatokkal később se mondok semmit. Könnyeim, melyek utat törnek maguknak, nem engedik, hogy akármit is mondjak. Saját szívemtől már megkaptam a választ, ahogy meghallottam, ahogy felvette a telefont. Eszembe jutott, hányszor hallottam már ezt a reggelente karcos hangot, s ahogy szívem dobogni kezdett, vagyis inkább verni, már tudtam, hogy nem kétség. Én örökké várni fogok rá, nem számít, hogy mi fog történni. Hogy hány embernek fogok szomorúságot okozni, hogy mennyire lesz esetleg hiábavaló várakozásomat. Csakis őt fogom szeretni örökké. Senki mást.

- Tae.... - motyogom elcsukló hangon. Szinte látom magam előtt arcát, ahogy rájön, hogy sírok. - Szeretsz még? - Sikerül viszonylag egybe kimondanom ezt a két szót, de nehezemre esik, s sok idő is telt, míg bíztam annyira folyamatosan elcsuklani akaró hangom. De sikerül végül, s ajkamba harapva várom válaszát. A csend közöttünk kicsit hosszúra nyúlik, ami még több könnyet szül szemembe. Kételkedne?

- Ne haragudj, csak igyekeztem mindent végiggondolni. Sammy. A helyzet az, hogy igen, még mindig szeretlek. Nekem nem számít, hogy mennyire választ el minket egy óceán és néhány időzóna. Csak az számít, hogy minden éjjel veled álmodom, s minden este mosollyal arcomon fekszem le, mert tudom, hogy álmomban megint láthatlak. Tudom, hogy nem vagyok a legtökéletesebb barát, és távkapcsolatunk is erősen elhalványult, de én még mindig és mindörökké szeretni foglak téged, nem számít, mi minden áll közénk. Te vagy az egyetlen számomra, akit szeretek. Te vagy a mindenem.

Megkaptam a választ, amit annyira kerestem. Könnyeim megállíthatlanul folynak végig arcomon. Még mindig szeret. Senkinek sem volt igaza. Csak én hittem benne. És nem hiába! Taeyang még mindig szeret! Olyan mérhetetlen boldogságot érzek, mint már nagyon régen.
- Köszönöm - suttogom neki elcsukló hangon, de már mosolyogva. Könnyeim nyeldesve nyomom ki a hívást. Ez most így tökéletes. Most nem kell még több szó. Csak érezni akarom azt, amit már hosszú ideje nem. Hogy még mindig szeret és én is őt. Jobban, mint bármi mást. Csakis őt. Mindörökké.