4. fejezet /Mimi/

Arra ébredek, hogy a tegnapi gyűrött ruháim szinte megfojtanak. Amint kinyitom a szememet, rögtön leveszem magamról a pólómat, és a sarokba dobom.
Abban a pillanatban, hogy felülök, hangosan szólal meg a telefonom, amit azonnal ki is kapcsolok. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból eszméletlen fejfájás tör rám, hangosan szisszenek fel.
Első utam a fürdőbe vezet, a hideg zuhany valamennyit enyhít a fájdalmamon. Miután felöltözök, rá kell jönnöm, hogy ez így nem fog működni, így kénytelen vagyok bekopogni a nagynénémhez.
Ott állok az ajtaja előtt, és lassan emelem fel a kezemet. A tegnapi viselkedésem után biztos van nekem elég merszem fájdalomcsillapítót kérni?
Mielőtt azonban elhatározhatnám magamat, az ajtó kinyílik, és egy teljesen fitt, mosolygós Lara unnieval nézek szembe.
- Mit szeretnél? - kérdezi kedvesen.
- Én csak... honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Most akartam kimenni meglocsolni a virágokat - mutat a kezében lévő öntözőkannára.
- Ja, értem...
- Szóval, miben segíthetek?
- Nagyon fáj a fejem, és arra gondoltam, hogy...
- Nálam van-e gyógyszer? Hát persze, hogy van, gyere beljebb - lágyan, mégis határozottan fogja meg a csuklómat, és magával húz. Bezárja mögöttem az ajtót, majd eltűnik a folyosó végén.
Ott állok, kicsit idétlenül, és körbe nézek. Lara előszobája kicsit túldíszített volt számomra, túl sok volt a rózsaszín. A falakon festmények, fényképek lógtak, némelyik képre még rá is volt írva valami kis szöveg. Olyan volt, mintha csak egy kislány álomszobájába csöppentem volna.
- Tessék. Szívesen mondanám, hogy maradj, de neked még iskolába kell menned - szólal meg, én pedig ránézek. Az egyik kezében egy levél gyógyszert, a másikban pedig egy pohár vizet tart. Hálásan rámosolygok, majd elveszek egy szem Aspirint, és lenyelem a vízzel együtt.
- Szeretném, ha ma időben hazaérnél - mondja, miközben elveszi az üres poharat tőlem.
- Köszönöm a gyógyszert - mormogom, majd kisétálok, és elindulok az iskola felé.
Út közben ugyanabban a pékségben állok meg, és veszem meg a reggelimet, csakhogy most mindet elrakom a táskámba. A hideg jegeskávémat szürcsölve jutok el a suliig.
Mielőtt bemennék az épületbe, gyorsan lecsekkolom, hol is lesz az első órám. Próbálom felidézni, hogy merre van a 103-as tanterem, de csak nem jut eszembe. A diáktömeget kezdem el vizslatni, hátha kiszúrom Adam-et, de a sok nézelődéssel azt érem el, hogy valakinek frontálisan nekimegyek.
- Bocsánat - motyogok, majd tovább keresek.
- Kit keresel ennyire? - kérdezi tőlem az ismeretlen.
- Szerinted rád tartozik? - fordulok vissza felé. Még szerencse, hogy azelőtt szólaltam meg, mielőtt ránéztem, mert a szavam is elakad. Eszméletlenül jól néz ki, sosem láttam még hozzá foghatót.
- Bocs, gondoltam segítek, egy pár centivel magasabb vagyok, mint te - feleli. Annyira elkalandozok, hogy erőszakkal kell kényszerítenem magam, hogy arra is figyeljek, amit mond.
- Nem hiszem, hogy ismernéd a srácot. Eléggé... névtelen.
- Azért egy próbát megér - mondja vigyorogva.
- Adam-nek hívják.
- Hát... tényleg nem rémlik - feleli, és nevetésben tör ki. Édes hangja hallatán mintha kicsit nehezebb lett volna megállnom a talajon.
- Mondtam - vonom meg a vállaimat.
Egyszerűen elfordulok tőle, majd otthagyom. Nem hiszem, hogy tartósabb kapcsolat alakulhatna ki bármikor is közöttünk, így nem strapálom magam. Sajnos ilyen vagyok - ha valamennyi esélyt látok, akkor megragadom az alkalmat, de ha semmit, akkor csak hagyom.
Adam-et sehol sem találom, így bemegyek, és egyedül kezdem el keresni a tantermeket. Abban a pillanatban végtelenül hálás vagyok Lara unnie-nak a gyógyszerért, mert a nagy zsivajban csoda, hogy nem fájdult meg a fejem ismét.
Mivel nem találok ismerős arcokat, tovább bolyongok, de az órámra pillantva rájövök, hogy egy percem van megtalálni a termet.
- Hol lesz órád? - érkezik a kérdés mellőlem. Felkapom a fejemet, és az a srác áll mellettem, akinek nemrég nekimentem.
- A 103-ban - felelem.
- Akkor sietnünk kell - bólint, és gyors tempóban indul meg előre. Alig tudom követni, szinte mindenki elsodor engem, de végül is valahogyan megoldom.
Hirtelen a lift előtt lefékez, én pedig egyenesen nekimegyek. A zsebéből előhalássza a kulcsot, amit be is illeszt a liften lévő zárba. A lift ajtaja egy pillanat alatt kinyílik, valószínűleg azon az emeleten volt.
- Ez nem tilos? - kérdezem kicsit megszeppenve.
- Ha zavar, lépcsőzhetünk is, de nem hiszem, hogy... - kezd bele, de azonnal félbeszakítom.
- Rendben, haladjunk.
Beszállunk a liftbe, miután kivette a kulcsot, és megnyomja a megfelelő gombot.
- Egyébként hogy hívnak? Új vagy? - kérdezi csevegő hangnemben.
- Oh Misook vagyok, és igen, ez a második napom itt.
- Én Lee Hyukjae vagyok - feleli mosolyogva. Ekkor érkezik meg a lift, mi pedig sietős léptekkel szeljük át a kicsit már nyugodtabb légkörű folyosót.
A terem előtt megáll, és újabb mosoly ül ki az arcára.
- Remélem, még látjuk egymást, Misook - mondja, majd elfordul, és már indul is el.
Kicsit értetlenül bámulok utána, de miután észbe kapok, besietek a terembe, és elfoglalom a helyemet.

A következő szünetben Adam megtalál, és vele kezdek el beszélgetni.
- Adam, járnak táncosok ebbe a suliba? - kérdezem tőle úgy, mintha egyáltalán nem érdekelne.
- Miami legjobb táncosai ide járnak. Mármint egy részük. A csapatban elég sokan vannak - mondja mindent tudóan.
- Legjobb táncosok?
- Igen, a HWU-382. Flash mobokat szerveznek, és a legváratlanabb helyeken bukkannak fel.
- HWU?
- Vagyis Hey, what's up. Szinte mindenki ismeri őket, de azt nem tudja senki, hogy innen kik vannak a csapatban.
- Akkor honnan tudod, hogy ide járnak?
- Nincs olyan, amiről én ne tudnék - feleli, majd megpróbál rám kacsintani, de elég furcsán néz ki. Elfordítom róla a tekintetemet, és a tegnapon kezdek el gondolkozni.
Lehet, hogy akkor én az ő edzésük elejét láttam volna? Végül is, magát az edzést nem láttam, csak ahogy elől hülyéskednek.
Elhatározom, hogy suli után ismét elmegyek oda, hogy jobban utána tudjak járni a dolgok hátterének.
Az órámra pillantva elköszönök Adam-től, majd visszamegyek a terembe.

Az a lány, aki tegnap megmutatta nekem az iskolát, vagyis helyesbítve, csak próbálta, egész nap elmaradt. Valahogy furcsa érzésem támad, de azonnal elnyomom magamban, és a buszmegálló felé veszem az irányt. Ma már nem leszek olyan hülye, hogy gyalog megyek, és nem is szeretnék otthonról elkésni.
Miután megvettem a két jegyet, felszállva a buszra azonnal elindítom a zenelejátszómat. Kicsit hosszú volt az út, de nem bántam. A reggelről megmaradt pogácsámat kezdem el majszolni ebéd gyanánt.
Amint ismerős környékre érek, leszállok, és elkezdek bóklászni. Az összes épület ismerős, de még se. Itt mégis miért néz ki minden ugyanúgy?
Végül a tíz perces keresgélés után rátalálok az útra. Valamiért csendben közelítek, mintha félnék, hogy bármikor leleplezhetnek.
A raktárat azonnal felismerem, de most nem hallottam hangokat, csak mintha nagyon távolról szólna a zene, és nagyon halkan. Némán közelítem meg, majd miután megbizonyosodtam, hogy senki nem figyel, belesek az egyik ablakon.
Az állam azonnal leesik a látványtól. A zene továbbra is halk, de szinte meg sem hallom, miután észreveszem azt az egy embert, aki táncol.
Ajkaim enyhén szétválnak, miután felismerem a fiút, aki segített nekem reggel. Ő is táncos lenne?
Eszméletlen, hogy hogyan tud táncolni. A mozdulatai tiszták voltak, határozottak, és bámulatosak. Volt benne mégis valami egyediség, ami nem engedte, hogy félrenézzek. Akrobatikus elemeket gyakorol, majd egyszer csak megunja, hogy a pólója a nyakában lóg, és félredobja. Tökéletesen kidolgozott felsőtestén pár kósza izzadtság-csepp gördül le, rabul ejtve a tekintetem.
Hirtelen fordulok meg, és csúszok le a fal mentén a földre.
Ez meg mégis mi volt?
Soha nem kukkoltam még senkit, de mégis, az a pillanat olyan furcsa volt. Szinte erőszakkal kellett elterelnem róla a figyelmemet.
- Tetszett? - hallom meg a hangját magam mellől, majd leül mellém.
Rémültem nézek rá, még lélegezni is elfelejtek.
- Én csak....
- Meglestél. Szóval legalább véleményt mondhatnál - mondja teljesen nyugodtan.
- Ez nem az, amire gondolsz!
- Hanem mi? Az ablakban álldogáltál és leplezetlenül bámultál. Szerinted ez mi?
- Mindegy - felelem hűvösen, majd felpattanok. Én aztán nem fogok senkinek sem magyarázkodni.
Sietős léptekkel indulok el, most már biztosan fogok buszmegállót találni.
Sikeresen kijutok egy nagyobb útra, de emberek sehol, buszmegállónak még csak nyomát sem látom.
- Megmutatom - szólal meg megint mellőlem. Hihetetlen, komolyan mondom.
- Te mindig, mindenhol ott vagy? - kérdezem tőle egy picit ingerültebb hangnemben, mint azt kellene.
- Inkább te vagy ott mindenhol - feleli egy vállvonás kíséretében, de többet nem szólal meg. Megbántottam volna?
Végül a kíváncsiságom felülkerekedik a hallgatási fogadalmamon.
- Mióta táncolsz? - kérdezem tőle.
- Mióta járni tudok. Bár lehet, hogy már előtte is próbálkoztam. - Szemeit az égre szegezi, én pedig még mielőtt felfognám, már nevetek rajta. Gyorsan elhalkulok, és úgy teszek, mintha semmi nem történt volna.
- Jé, az új lány tud nevetni is.
- És jé, az új lánynak neve is van!
- Misook, igaz?
- A Mimit jobban szeretem.
- Akkor Mimi. Miért követtél?
- Nem követtelek!
- És mégis hogy találtál oda?
Úgy, hogy egy másik lányt követtem. - gondolom. De ezt azért még sem mondhatom el, nem fogom magamat még jobban lejáratni.
- Csak nyugisabb környékre akartam jönni, de ott eltévedtem. Aztán meghallottam a zenét, és odamentem - hazudtam. Talán ez életem első hazugsága... mármint, ha leszámítjuk a kis kori "nem én voltam!" hazugságokat.
- Aha - bólint egyet. Ha szerencsém van, elhiszi.
Bár nem mintha érdekelne. Ő csak egy ismeretlen fiú, akivel egy iskolába járok... egy eszméletlenül jó táncos fiú.
- Merre laksz? - kérdezi hirtelen.
- Hát én... nem tudom elmagyarázni - felelem kicsit idiótán.
- Akkor hazakísérlek - vágja rá.
- Hogy mi? Nem szükséges!
- Dehogynem.
- Mégis miért akarsz hazakísérni?
- Csak mert - vonja meg ismét a vállait. - És az nem érdekel, hogy miért táncoltam ott egyedül?
- Van egy tippem.
- Az, hogy apuci vett nekem egy raktárat, hogy ne otthon kelljen?
- A gondolataimban olvasol, de nem volt pontos. A HWU-ban táncolsz.
A második kijelentésem hallatán elkerekedett szemekkel néz rám.
- Mégis honnan tudsz rólunk? - kérdezi suttogva.
Tehát eltaláltam.
- Megvannak az informátoraim - elégedetten mosolyogva dőlök hátra a kényelmetlen ülésben.
- Szóval tényleg követtél. De ugye tudod, hogy nem köphetsz be senkinek? Vagy ha igen...
- Nyugi, tartom a számat. Nem érdekel, hogy táncikáltok furcsa helyeken.
- Táncikálunk?
- Nekem nem tűntök olyan koncentrált csapatnak - felelem, de amint kimondom a szavakat, rögtön meg is bánom. Igen, így jár az ember, ha hazudni próbál - belesétál a saját csapdájába.
- Mikor láttál te minket?
- Valamikor... - az ablakon nézek ki, és elátkozom magamat közben.
- Egyre furcsább vagy - mondja, és a szemem sarkából látom, hogy összeszűkült szemekkel méreget.
- Jó, rendben, hazudtam - fordulok felé, nagyot sóhajtva. - Tegnap egy lány táncolást említett, én pedig gondoltam, elmegyek megnézni, hogy az amerikaiak hogyan táncolnak. De elég szétesettnek tűnt nekem minden. Ma pedig beszélgettem az egyik barátommal, aki azt mondta, hogy az iskolába járnak Miami legjobb táncosai, így gondoltam visszamegyek, és megnézem. Tessék, ennyi a nagy sztori.
- És most már tudod, hogy tényleg oda járnak a legjobb táncosok - jelenti ki mosolyogva.
- Csak téged láttalak. Nem mondom, hogy rosszul táncoltál...
- De?
- De nem egy emberből áll egy csapat. A csapat pontosan annyit ér, mint a leggyengébb láncszem, te pedig nem tűnsz annak.
- Akkor gyere el másfél hét múlva, és nézz meg minket.
- Mégis hová?
- Lesz egy szállodamegnyitó, a...
- A parton - vágtam közbe.
- Milyen emberekkel barátkozol te, hogy mindent tudsz? - Ismét összeszűkült szemekkel méregetett.
- Ezt kivételesen nem tőle tudom. A nagynéném miatt kell elmennem oda.
- Szuper. Akkor majd látni fogsz - jelenti ki vigyorogva.
Halvány mosollyal az arcomon ismét az ablak felé fordulok. De elkerekedik a szemem, és gyorsan felpattanok. Mivel nincs időm arra, hogy Hyukjae-t megvárjam, megragadom a felső kapaszkodót, és átugrok az ülés előtti kis korláton. Elköszönni sincs időm, azonnal leszállok a buszról, és kifújva a levegőt nézek a busz után.
Egy megszeppent arcú Hyukjae néz rám, teljesen elkerekedett szemekkel. Elmosolyodok, és intek neki egyet, majd hazafelé indulok.
Fél hétre érek haza, boldogan nyugtázom, hogy nem késtem el. A lázadás nem pont az én asztalom, ha valaki nem kényszerít, akkor nem vagyok vadóc. És annyival tartoztam Lara unnie-nak, hogy ne hozzak rá szégyent.
A szobámban leülök egy kicsit tanulni, de nem sikerül. A gondolataim közé egyre inkább visszakúsznak Hyukjae mozdulatai, majd már ott járok, hogy képtelen vagyok másra koncentrálni.