3. fejezet /Mimi/

Az órák kínzó lassúsággal telnek el. A végén már alig bírom nyitva tartani a szemeimet. Már-már érzem az új ágyam puhaságát, a takaróm bársonyosságát, a napsugarakat, amik beszöknek az ablakomon.
Megrázom a fejemet, és felállok. Már csak az "idegenvezetést" kell kibírnom, utána nyugodtan lefeküdhetek aludni.
A lány - nem igazán emlékszek a nevére - az ajtóban vár, és egy barátjával beszélget. Biztos jóban lehetnek, a nap folyamán szinte csak együtt láttam őket. Igazán aranyos fiúnak találom, de valahogy mégsem az én ízlésem.
Odalépek melléjük, és halkan megköszörülöm a torkomat, hogy tudassam, megérkeztem én is.
- Mond meg a többieknek, hogy nincs lazsálás. Készülnünk kell mindkettőre. Attól még, hogy én nem vagyok ott, még táncoljatok. Kai meg hozza el a porokat. Amint odaérek, gyűlést tartok és ajánlom, hogy mindenki legyen ott. Főleg Min - mondja a fiúnak, végén elkomoruló arccal.

Az összes álom kimegy a szememből. Tánc? Ők táncolnak?
- Értettem főnök. - feleli a fiú. - Megyek, megpróbálom elcsípni Kait - mondja, majd könnyedén megpuszilva homlokán a lányt, kifordul a teremből. 

Elköszönni luxus? Az egy dolog, hogy nem ismerjük egymást, de azért vannak alapvető illemszabályok... 

A másik lány kelletlenül fordul oda hozzám. 

- Végigmegyünk, megmondom, mi micsoda, aztán lelépek. ne várj tőlem túl sokat - szólal meg, s elindul. Összeszűkült szemekkel követem. Itt vajon mindenki így viselkedik az idegenekkel? 

Szinte átrohanunk a sulin, nem igazán érdekli, hogy mit jegyzek meg, s mit nem. Amint visszaérünk a kiinduló ponthoz, a buszmegálló felé veszi az irányt. Még int nekem egyet, mielőtt a buszmegálló felé veszi az irányt. Ez most köszönés akart lenni?

Inkább annyiban hagyom, és lassan utána lopózok. Jól sejtettem, a buszmegállóban állva várta a buszt. Hirtelen az órájára pillantott, átvetette a táskát a nyakán, és szélsebes tempóban iramodott meg előre.
Könnyedén tartottam vele a lépést, és közben nem vett észre.
El sem hiszem, hogy ebben a helyzetben vagyok. Életemben nem követtem még senkit se, és nem is akartam elkezdeni. De az a táncos dolog nagyon beférkőzött a gondolataim közé. 

Egész a város szélén vagyunk... mégis hová megy?

Hamar nevetést hallok meg, és mások beszélgetését. A lány befordul egy sarkon, én pedig úgy döntök, hogy most a ninja módszereimet bevetve folytatom a követését. Felugrok egy konténerre, és felülről figyelem, ahogy más fiúkkal találkozik. 

A beszélgetésüket nem hallom, csak azt látom, ahogyan színes porokkal hülyéskednek. Mégis mit hittem? Hogy tudnak is táncolni? Talán nekik a risza-risza számít táncnak, nem pedig az, ami igazából is lenne. 

Megvárom, míg bemennek, majd lekászálódok a konténerről. Egy pillanatra megállok, hogy buszmegállót keressek, de sehol sem láttam. 

Kénytelen-kelletlen gyalog indulok vissza. Amikor idefelé jöttünk, fel sem tűnt, hogy ennyire távol van mindentől. 

Több embert is leszólítok, mire sikeresen rálelek a hazavezető útra. Már rég besötétedett, aminek kicsit örülök is - így legalább Lara unnie megtudja, hogy engem nem lehet szabályokhoz kötni, mivel így is, úgy is elszökök. 

Előveszem a kulcsomat a kis lakásom előtt, és még be sem tudom illeszteni a zárba, amikor meghallom Lara unnie hangját. 

- Van fogalmad róla, hogy hány óra? - kérdezi komolyan. 

- Nem, nem tudom - felelem kelletlenül. 

- Tíz óra van. Már egy ideje elmúlt hét. Mit tudsz felhozni?

- Megnéztem egy iskolai táncbandát. 

- Nem megmondtam, hogy nincs tánc?

- Nyugi van, ők nem is tudnak táncolni. Sosem csatlakoznék hozzájuk, csak holmi porokkal játszadoznak - mondom halál nyugodtan. Véget érhetne már a számon kérés...

- Nyugi van? Kisasszony, azt hiszem, szörnyű a hozzáállásod a dolgokhoz. De semmi baj, ezen könnyedén változtathatunk. - Ajkait félelmetes mosolyra húzza, amiből rögtön leesik nekem, hogy ezt nem fogom olyan könnyedén megúszni. - Jövőhét hétvégén az egyik barátom megnyitja a szállodáját. 

- És nekem ehhez mi közöm?

- Eljössz velem. Majd ott meglátod, hogyan viselkednek a normális emberek - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, majd sarkon fordul, és elvonul. 

Hogy micsoda?

Bájologjak a sok amerikai pénzes ember között? Még mit nem...

Mégis, valahol mélyen tudom, hogy nem viselkedhetek így a végtelenségig. Fáradt sóhaj szalad ki az ajkaimon, majd benyitok a szobámba, és már csak arra van erőm, hogy elvonszoljam magamat az ágyig.