5. rész /Sammy/

Végül délutánig beszélgettünk az orvossal, aki már csak azzal, hogy végighallgatott sokat segített nekem. Néha megosztotta velem, hogy ő mit gondol, s tanácsokkal látott el. Nem mindegyik hasznos, a többjükkel nem tudok mit kezdeni, de jól estek szavai.

Még most is, hogy hazafelé tartok az jár a fejemben, amiket mondott. Szerinte nem biztos, hogy áltatnom kéne magam azzal, hogy vissza fog jönni. Lehet, hogy kapott egy jó munkát vagy megszerette az ottani életet. Nem egyszer hangoztatta nekem Taeyang, hogy ázsia sokkal békésebb és annyira másabb, jobb az életformájuk. Mi van, ha tényleg ott marad? Azt már csak láttam az orvos arcán, hogy lehet, hogy Taeyang beleszeretett másba. Ezen még sosem gondolkoztam, de kezdek rájönni, hogy akár ez is lehet. Elvégre... Ő egy nagyszerű srác, adonisz testtel és tökéletes lélekkel. Egy perc alatt bele lehet szeretni, ahogyan azt én is tettem annó. De mégis... Egyszerűen nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy valaki mással van. Nem lehet mással. Ugye?

Ahogy hazaérek, ablakom előtt egy lépcsőn ülő, fejét az üvegnek döntve halkan szuszogó Luhant találok. Némileg értetlenül lépek oda mellé, s leguggolva hozzá, gyengéden megrázom vállát. Riadva ébred föl, s kell neki egy kis idő, míg rájön, hogy csak én vagyok.

- Mit keresel itt? - kérdezem, miközben a fiút hátánál fogva előredöntöm, hogy kinyithassam ablakomat.

- Be se volt zárva? Akkor miért kint dekkoltam órákat? - nyavalyog, s mögöttem ő is bemászik szobámba.

- Maradj csöndbe - szólok rá, miközben átsétálva ajtómhoz, résnyire nyitom. Fogalmam sincs, itthon vannak-e már anyámék. A hangokból ítélve lent TV-znek. Visszacsukom az ajtót, majd várakozón fordulok a fiú felé. - Szóval. Mit keresel itt? - ismétlem meg kérdésem, miközben karjaim mellkasom előtt összefonva nekidőlök ajtómnak. Nem akarok senkivel sem beszélni, csak végigfeküdni ágyamon és gondolkodni. Luhan lehuppan ágyam szélére és komolyan néz rám. Még sosem láttam ilyen komolynak. Csak nem történt valami a suliban?

- Nem várhatod az örökkévalóságig! - jelenti ki magabiztosan, szemeit enyéimbe fúrva. Felvonom egyik szemöldököm, s várakozóan nézek rá. Miért akarja eldönteni, hogy mit csinálhatok és mit nem? És honnan szedte éppen ezt a témát? - Évek óta vársz már rá, azt se tudod, mikor beszéltél vele utoljára. Túl kéne lépned rajta és élned a saját életét, ahogyan azt ő teszi valószínűleg. Nem élet, hogy minden nap úgy élsz, hogy csak rá vársz, közben nem figyelve a környezetedre és másokra. Neked is jobb lenne, ha végre feladnád és megpróbálnál tovább lépni.

Egyre elkomorodó arccal hallgatom, amit mond. Szavai megmozdítanak bennem valamit, de ahogy öntudatlanul is megérintem medálomat, egyből megnyugszok. Hisz megígérte, hogy visszajön. Miért lépnék hát tovább? Úgyis őt szeretem. Ő mutatta meg nekem, milyen táncolni, ő fogadott be kis családjukba, s nem sokkal később szívébe is. Minden napomat vele töltöttem szinte, s percről percre egyre jobban szerettem. És szeretem őt még mindig.

Luhan elégedetlen morranással áll fel és szeli át a szobát, hogy alig egy lépésre tőlem megálljon. Mielőtt felkaphatnám fejem, fürge ujjai már le is szedik rólam nyakláncomat és elvágják valahova.

- Ezt most miért kellett? - csattanok fel, s már mennék megkeresni az ékszert, amikor két tenyerét fejem mellé téve megállít.

- Mert szeretlek és nem akarom, hogy egy ostoba ígéret miatt, amit öt éve mondott, tönkremenjél! - mondja keményen. Döbbenten nézek rá. Hogy micsoda?

- Én Taeyangot szeretem és utálom, ha valaki meg akarja mondani, hogy mit csináljak - felelem halkan. Dühösen morran egyet, s kezét ökölbe szorítva belevág egyet a falba, miután ellöki magát tőlem.

- Miért nem hiszed el, hogy nem fog visszajönni? - kérdezi felemelve hangját, s látom, hogy ideges. De miért? Lulu mindig olyan kis nyunyó. Miért változott meg ennyire és hirtelen? Elsápadok, s érzem, hogy kicsit megremegek.

- Mi az, amit te tudsz és én nem? - érdeklődöm. Meglepetten néz rám, s dühe mintha elpárologna.

- Semmit - válaszolja, de tudom, hogy ez nem így van. - Csak nem akarom, hogy hamis ígéretek szerint éljél. Tönkreteszed magadat is és azt életedet is!

- Hogy én mit csinálok, azt majd eldöntöm én, te pedig leszel szíves elmondani, hogy mit titkolsz! - mondom határozottan, s várakozóan nézek rá. Nem tudom, mit titkol, de valamiért nagyon fontos volt, hogy most jöjjön. Nem hiszek a véletlenekben.

- Egész nap aggódtam érted. Mindig, hogyha suli helyett a mókushoz mész, de most még jobban. Túl sok minden van a válladon és nyomja a szívedet. Én csak segíteni szeretnék, hogy legalább az egyiket le tudjam venni rólad. Évek óta szeretlek már, s úgy reméltem, hogy talán tudok egy kicsit az eszedre hatni. Ha a szívedre nem is sikerül sosem... - Hangja fokozatosan halkul el, majd lehajtja fejét. Megint csak döbbenten tudok állni, próbálva felfogni szavait. Miért most, amikor az orvos is ezt hozta fel? Tényleg mindenki másnak lenne igaza, s csak hülye vagyok, amiért hiszek Taeyang szavaiban még mindig? Mégis... Az egyik legelső dolog, amit a fiú megtanított nekem, az az, hogy ne mások véleményére hallgassak, hanem szívemre. De ő vajon mit mond? Hogy várjak még? Vagy ő is Luluval ért egyet? Esetleg érez iránta valamit?

A fenébe is, össze vagyok zavarodva. Az egyetlen biztos dolog, amit tudok, hogy boldog voltam Taeyanggal és mindennél jobban szeretem. Hogy még mindig így van-e, abban egy ici-picit már kételkedem. Az öt év, amit nélküle eddig eltöltöttem, az mégiscsak öt év. Egyszer se láttam azóta. És tényleg nem tudom, mikor tudtam vele beszélni.

Mielőtt akármire is juthattam volna, Lulu megint odasétált elém, s csillogó szemekkel nézett rám. Ám ezek az őzike szemek most nem a boldogságtól csillogtak, hanem könnyeitől. Talán ő már tudja, hogy hogyan fogok dönteni?

- Csak hagy próbáljam meg megmutatni, hogy mennyire szeretlek - kéri halkan, kicsit remegő hangon. Nem tudom, helyes lenne-e bólintanom vagy elküldeni őt. Fogalmam sincs, mi a helyes és mi nem. Kezdem úgy érezni, hogy semmit sem tudok. De komolyan. Kételkedem saját magamban, talán még az egész világban is.

A fiú nem is várja meg, míg ki tudok nyögni akármit is. Helyette két keze közé fogja arcomat, s lassan, gyengéden megcsókol. Óvatosan simítja össze ajkainkat, várva, hogy eltaszítsam magamtól. Én mégsem teszek semmit, csak megpróbálom átérezni, amit mondani szeretne. Finoman megmozdítja párnát, próbál jobban megcsókolni, ám passzív résztvevőként nem igazán vagyok segítségére. Nyelve vékony csíkot húz alsó ajkamra, majd lágyan bele is harap. Mégsem ér el vele semmit. Elhúzza egy kicsit fejét, ajkaival nyakamra csusszan le.

- Luhan, elég - kérem őt halkan, mielőtt olyat tenne, amiért megutálhatnám. Csalódottan lép el előlem, s egy szó nélkül fordít hátat és mászik ki szobámból. Ahogy oldalra elindul a lépcsőkön lefelé látom, hogy sír.

Remek. Az egyetlen ember, aki mindig is mellettem állt, miattam sír, mert én nem tudok szabadulni egy öt évvel ezelőtti ígéret alól. Csodás a helyzet. Sóhajtva rogyok le ajtóm tövébe, s felhúzom térdeimet, hogy rájuk hajthassam fejemet. Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Én még hiszek Taeyangban és abban, hogy szeret engem. Csak tényleg mi van, hogyha mégse szeret már? Ha talált volna helyettem valaki mást? Képes lennék feldolgozni, hogy az, aki értelmet adott az életemnek azzal, hogy második családot adott nekem a tánccal, és aki életem első szerelme lett, már nem szeret?

Tudom, hogy naiv vagyok, de nem tudom, rosszul teszem-e. Számomra ha ő mond valamit, akkor én bízok benne annyira, hogy az úgy van. Sosem vert át, miért tenné éppen most?

Előkaparom telefonom, s lenyomva egyetlen gyorshívós gombomat, fülemhez tartom. Nem tudom, mire számítok, mi lesz. Hogy ő majd megmondja, mit kéne csinálnom? Vagy hogy választ kapok kérdésemre. Taeyang, szeretsz még?

- Igen? - dünnyögi rekedtes hangon, ahogy felveszi. Valószínűleg most keltettem. Náluk már másnap van, szerintem kora reggel. Mégis, tudom kell. - Samantha? - kérdezi egy fokkal éberebb hangon, s a háttérzajból ítélve felül. - Minden rendben van? - kérdez rá, mikor hosszú pillanatokkal később se mondok semmit. Könnyeim, melyek utat törnek maguknak, nem engedik, hogy akármit is mondjak. Saját szívemtől már megkaptam a választ, ahogy meghallottam, ahogy felvette a telefont. Eszembe jutott, hányszor hallottam már ezt a reggelente karcos hangot, s ahogy szívem dobogni kezdett, vagyis inkább verni, már tudtam, hogy nem kétség. Én örökké várni fogok rá, nem számít, hogy mi fog történni. Hogy hány embernek fogok szomorúságot okozni, hogy mennyire lesz esetleg hiábavaló várakozásomat. Csakis őt fogom szeretni örökké. Senki mást.

- Tae.... - motyogom elcsukló hangon. Szinte látom magam előtt arcát, ahogy rájön, hogy sírok. - Szeretsz még? - Sikerül viszonylag egybe kimondanom ezt a két szót, de nehezemre esik, s sok idő is telt, míg bíztam annyira folyamatosan elcsuklani akaró hangom. De sikerül végül, s ajkamba harapva várom válaszát. A csend közöttünk kicsit hosszúra nyúlik, ami még több könnyet szül szemembe. Kételkedne?

- Ne haragudj, csak igyekeztem mindent végiggondolni. Sammy. A helyzet az, hogy igen, még mindig szeretlek. Nekem nem számít, hogy mennyire választ el minket egy óceán és néhány időzóna. Csak az számít, hogy minden éjjel veled álmodom, s minden este mosollyal arcomon fekszem le, mert tudom, hogy álmomban megint láthatlak. Tudom, hogy nem vagyok a legtökéletesebb barát, és távkapcsolatunk is erősen elhalványult, de én még mindig és mindörökké szeretni foglak téged, nem számít, mi minden áll közénk. Te vagy az egyetlen számomra, akit szeretek. Te vagy a mindenem.

Megkaptam a választ, amit annyira kerestem. Könnyeim megállíthatlanul folynak végig arcomon. Még mindig szeret. Senkinek sem volt igaza. Csak én hittem benne. És nem hiába! Taeyang még mindig szeret! Olyan mérhetetlen boldogságot érzek, mint már nagyon régen.
- Köszönöm - suttogom neki elcsukló hangon, de már mosolyogva. Könnyeim nyeldesve nyomom ki a hívást. Ez most így tökéletes. Most nem kell még több szó. Csak érezni akarom azt, amit már hosszú ideje nem. Hogy még mindig szeret és én is őt. Jobban, mint bármi mást. Csakis őt. Mindörökké.

4. fejezet /Mimi/

Arra ébredek, hogy a tegnapi gyűrött ruháim szinte megfojtanak. Amint kinyitom a szememet, rögtön leveszem magamról a pólómat, és a sarokba dobom.
Abban a pillanatban, hogy felülök, hangosan szólal meg a telefonom, amit azonnal ki is kapcsolok. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból eszméletlen fejfájás tör rám, hangosan szisszenek fel.
Első utam a fürdőbe vezet, a hideg zuhany valamennyit enyhít a fájdalmamon. Miután felöltözök, rá kell jönnöm, hogy ez így nem fog működni, így kénytelen vagyok bekopogni a nagynénémhez.
Ott állok az ajtaja előtt, és lassan emelem fel a kezemet. A tegnapi viselkedésem után biztos van nekem elég merszem fájdalomcsillapítót kérni?
Mielőtt azonban elhatározhatnám magamat, az ajtó kinyílik, és egy teljesen fitt, mosolygós Lara unnieval nézek szembe.
- Mit szeretnél? - kérdezi kedvesen.
- Én csak... honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Most akartam kimenni meglocsolni a virágokat - mutat a kezében lévő öntözőkannára.
- Ja, értem...
- Szóval, miben segíthetek?
- Nagyon fáj a fejem, és arra gondoltam, hogy...
- Nálam van-e gyógyszer? Hát persze, hogy van, gyere beljebb - lágyan, mégis határozottan fogja meg a csuklómat, és magával húz. Bezárja mögöttem az ajtót, majd eltűnik a folyosó végén.
Ott állok, kicsit idétlenül, és körbe nézek. Lara előszobája kicsit túldíszített volt számomra, túl sok volt a rózsaszín. A falakon festmények, fényképek lógtak, némelyik képre még rá is volt írva valami kis szöveg. Olyan volt, mintha csak egy kislány álomszobájába csöppentem volna.
- Tessék. Szívesen mondanám, hogy maradj, de neked még iskolába kell menned - szólal meg, én pedig ránézek. Az egyik kezében egy levél gyógyszert, a másikban pedig egy pohár vizet tart. Hálásan rámosolygok, majd elveszek egy szem Aspirint, és lenyelem a vízzel együtt.
- Szeretném, ha ma időben hazaérnél - mondja, miközben elveszi az üres poharat tőlem.
- Köszönöm a gyógyszert - mormogom, majd kisétálok, és elindulok az iskola felé.
Út közben ugyanabban a pékségben állok meg, és veszem meg a reggelimet, csakhogy most mindet elrakom a táskámba. A hideg jegeskávémat szürcsölve jutok el a suliig.
Mielőtt bemennék az épületbe, gyorsan lecsekkolom, hol is lesz az első órám. Próbálom felidézni, hogy merre van a 103-as tanterem, de csak nem jut eszembe. A diáktömeget kezdem el vizslatni, hátha kiszúrom Adam-et, de a sok nézelődéssel azt érem el, hogy valakinek frontálisan nekimegyek.
- Bocsánat - motyogok, majd tovább keresek.
- Kit keresel ennyire? - kérdezi tőlem az ismeretlen.
- Szerinted rád tartozik? - fordulok vissza felé. Még szerencse, hogy azelőtt szólaltam meg, mielőtt ránéztem, mert a szavam is elakad. Eszméletlenül jól néz ki, sosem láttam még hozzá foghatót.
- Bocs, gondoltam segítek, egy pár centivel magasabb vagyok, mint te - feleli. Annyira elkalandozok, hogy erőszakkal kell kényszerítenem magam, hogy arra is figyeljek, amit mond.
- Nem hiszem, hogy ismernéd a srácot. Eléggé... névtelen.
- Azért egy próbát megér - mondja vigyorogva.
- Adam-nek hívják.
- Hát... tényleg nem rémlik - feleli, és nevetésben tör ki. Édes hangja hallatán mintha kicsit nehezebb lett volna megállnom a talajon.
- Mondtam - vonom meg a vállaimat.
Egyszerűen elfordulok tőle, majd otthagyom. Nem hiszem, hogy tartósabb kapcsolat alakulhatna ki bármikor is közöttünk, így nem strapálom magam. Sajnos ilyen vagyok - ha valamennyi esélyt látok, akkor megragadom az alkalmat, de ha semmit, akkor csak hagyom.
Adam-et sehol sem találom, így bemegyek, és egyedül kezdem el keresni a tantermeket. Abban a pillanatban végtelenül hálás vagyok Lara unnie-nak a gyógyszerért, mert a nagy zsivajban csoda, hogy nem fájdult meg a fejem ismét.
Mivel nem találok ismerős arcokat, tovább bolyongok, de az órámra pillantva rájövök, hogy egy percem van megtalálni a termet.
- Hol lesz órád? - érkezik a kérdés mellőlem. Felkapom a fejemet, és az a srác áll mellettem, akinek nemrég nekimentem.
- A 103-ban - felelem.
- Akkor sietnünk kell - bólint, és gyors tempóban indul meg előre. Alig tudom követni, szinte mindenki elsodor engem, de végül is valahogyan megoldom.
Hirtelen a lift előtt lefékez, én pedig egyenesen nekimegyek. A zsebéből előhalássza a kulcsot, amit be is illeszt a liften lévő zárba. A lift ajtaja egy pillanat alatt kinyílik, valószínűleg azon az emeleten volt.
- Ez nem tilos? - kérdezem kicsit megszeppenve.
- Ha zavar, lépcsőzhetünk is, de nem hiszem, hogy... - kezd bele, de azonnal félbeszakítom.
- Rendben, haladjunk.
Beszállunk a liftbe, miután kivette a kulcsot, és megnyomja a megfelelő gombot.
- Egyébként hogy hívnak? Új vagy? - kérdezi csevegő hangnemben.
- Oh Misook vagyok, és igen, ez a második napom itt.
- Én Lee Hyukjae vagyok - feleli mosolyogva. Ekkor érkezik meg a lift, mi pedig sietős léptekkel szeljük át a kicsit már nyugodtabb légkörű folyosót.
A terem előtt megáll, és újabb mosoly ül ki az arcára.
- Remélem, még látjuk egymást, Misook - mondja, majd elfordul, és már indul is el.
Kicsit értetlenül bámulok utána, de miután észbe kapok, besietek a terembe, és elfoglalom a helyemet.

A következő szünetben Adam megtalál, és vele kezdek el beszélgetni.
- Adam, járnak táncosok ebbe a suliba? - kérdezem tőle úgy, mintha egyáltalán nem érdekelne.
- Miami legjobb táncosai ide járnak. Mármint egy részük. A csapatban elég sokan vannak - mondja mindent tudóan.
- Legjobb táncosok?
- Igen, a HWU-382. Flash mobokat szerveznek, és a legváratlanabb helyeken bukkannak fel.
- HWU?
- Vagyis Hey, what's up. Szinte mindenki ismeri őket, de azt nem tudja senki, hogy innen kik vannak a csapatban.
- Akkor honnan tudod, hogy ide járnak?
- Nincs olyan, amiről én ne tudnék - feleli, majd megpróbál rám kacsintani, de elég furcsán néz ki. Elfordítom róla a tekintetemet, és a tegnapon kezdek el gondolkozni.
Lehet, hogy akkor én az ő edzésük elejét láttam volna? Végül is, magát az edzést nem láttam, csak ahogy elől hülyéskednek.
Elhatározom, hogy suli után ismét elmegyek oda, hogy jobban utána tudjak járni a dolgok hátterének.
Az órámra pillantva elköszönök Adam-től, majd visszamegyek a terembe.

Az a lány, aki tegnap megmutatta nekem az iskolát, vagyis helyesbítve, csak próbálta, egész nap elmaradt. Valahogy furcsa érzésem támad, de azonnal elnyomom magamban, és a buszmegálló felé veszem az irányt. Ma már nem leszek olyan hülye, hogy gyalog megyek, és nem is szeretnék otthonról elkésni.
Miután megvettem a két jegyet, felszállva a buszra azonnal elindítom a zenelejátszómat. Kicsit hosszú volt az út, de nem bántam. A reggelről megmaradt pogácsámat kezdem el majszolni ebéd gyanánt.
Amint ismerős környékre érek, leszállok, és elkezdek bóklászni. Az összes épület ismerős, de még se. Itt mégis miért néz ki minden ugyanúgy?
Végül a tíz perces keresgélés után rátalálok az útra. Valamiért csendben közelítek, mintha félnék, hogy bármikor leleplezhetnek.
A raktárat azonnal felismerem, de most nem hallottam hangokat, csak mintha nagyon távolról szólna a zene, és nagyon halkan. Némán közelítem meg, majd miután megbizonyosodtam, hogy senki nem figyel, belesek az egyik ablakon.
Az állam azonnal leesik a látványtól. A zene továbbra is halk, de szinte meg sem hallom, miután észreveszem azt az egy embert, aki táncol.
Ajkaim enyhén szétválnak, miután felismerem a fiút, aki segített nekem reggel. Ő is táncos lenne?
Eszméletlen, hogy hogyan tud táncolni. A mozdulatai tiszták voltak, határozottak, és bámulatosak. Volt benne mégis valami egyediség, ami nem engedte, hogy félrenézzek. Akrobatikus elemeket gyakorol, majd egyszer csak megunja, hogy a pólója a nyakában lóg, és félredobja. Tökéletesen kidolgozott felsőtestén pár kósza izzadtság-csepp gördül le, rabul ejtve a tekintetem.
Hirtelen fordulok meg, és csúszok le a fal mentén a földre.
Ez meg mégis mi volt?
Soha nem kukkoltam még senkit, de mégis, az a pillanat olyan furcsa volt. Szinte erőszakkal kellett elterelnem róla a figyelmemet.
- Tetszett? - hallom meg a hangját magam mellől, majd leül mellém.
Rémültem nézek rá, még lélegezni is elfelejtek.
- Én csak....
- Meglestél. Szóval legalább véleményt mondhatnál - mondja teljesen nyugodtan.
- Ez nem az, amire gondolsz!
- Hanem mi? Az ablakban álldogáltál és leplezetlenül bámultál. Szerinted ez mi?
- Mindegy - felelem hűvösen, majd felpattanok. Én aztán nem fogok senkinek sem magyarázkodni.
Sietős léptekkel indulok el, most már biztosan fogok buszmegállót találni.
Sikeresen kijutok egy nagyobb útra, de emberek sehol, buszmegállónak még csak nyomát sem látom.
- Megmutatom - szólal meg megint mellőlem. Hihetetlen, komolyan mondom.
- Te mindig, mindenhol ott vagy? - kérdezem tőle egy picit ingerültebb hangnemben, mint azt kellene.
- Inkább te vagy ott mindenhol - feleli egy vállvonás kíséretében, de többet nem szólal meg. Megbántottam volna?
Végül a kíváncsiságom felülkerekedik a hallgatási fogadalmamon.
- Mióta táncolsz? - kérdezem tőle.
- Mióta járni tudok. Bár lehet, hogy már előtte is próbálkoztam. - Szemeit az égre szegezi, én pedig még mielőtt felfognám, már nevetek rajta. Gyorsan elhalkulok, és úgy teszek, mintha semmi nem történt volna.
- Jé, az új lány tud nevetni is.
- És jé, az új lánynak neve is van!
- Misook, igaz?
- A Mimit jobban szeretem.
- Akkor Mimi. Miért követtél?
- Nem követtelek!
- És mégis hogy találtál oda?
Úgy, hogy egy másik lányt követtem. - gondolom. De ezt azért még sem mondhatom el, nem fogom magamat még jobban lejáratni.
- Csak nyugisabb környékre akartam jönni, de ott eltévedtem. Aztán meghallottam a zenét, és odamentem - hazudtam. Talán ez életem első hazugsága... mármint, ha leszámítjuk a kis kori "nem én voltam!" hazugságokat.
- Aha - bólint egyet. Ha szerencsém van, elhiszi.
Bár nem mintha érdekelne. Ő csak egy ismeretlen fiú, akivel egy iskolába járok... egy eszméletlenül jó táncos fiú.
- Merre laksz? - kérdezi hirtelen.
- Hát én... nem tudom elmagyarázni - felelem kicsit idiótán.
- Akkor hazakísérlek - vágja rá.
- Hogy mi? Nem szükséges!
- Dehogynem.
- Mégis miért akarsz hazakísérni?
- Csak mert - vonja meg ismét a vállait. - És az nem érdekel, hogy miért táncoltam ott egyedül?
- Van egy tippem.
- Az, hogy apuci vett nekem egy raktárat, hogy ne otthon kelljen?
- A gondolataimban olvasol, de nem volt pontos. A HWU-ban táncolsz.
A második kijelentésem hallatán elkerekedett szemekkel néz rám.
- Mégis honnan tudsz rólunk? - kérdezi suttogva.
Tehát eltaláltam.
- Megvannak az informátoraim - elégedetten mosolyogva dőlök hátra a kényelmetlen ülésben.
- Szóval tényleg követtél. De ugye tudod, hogy nem köphetsz be senkinek? Vagy ha igen...
- Nyugi, tartom a számat. Nem érdekel, hogy táncikáltok furcsa helyeken.
- Táncikálunk?
- Nekem nem tűntök olyan koncentrált csapatnak - felelem, de amint kimondom a szavakat, rögtön meg is bánom. Igen, így jár az ember, ha hazudni próbál - belesétál a saját csapdájába.
- Mikor láttál te minket?
- Valamikor... - az ablakon nézek ki, és elátkozom magamat közben.
- Egyre furcsább vagy - mondja, és a szemem sarkából látom, hogy összeszűkült szemekkel méreget.
- Jó, rendben, hazudtam - fordulok felé, nagyot sóhajtva. - Tegnap egy lány táncolást említett, én pedig gondoltam, elmegyek megnézni, hogy az amerikaiak hogyan táncolnak. De elég szétesettnek tűnt nekem minden. Ma pedig beszélgettem az egyik barátommal, aki azt mondta, hogy az iskolába járnak Miami legjobb táncosai, így gondoltam visszamegyek, és megnézem. Tessék, ennyi a nagy sztori.
- És most már tudod, hogy tényleg oda járnak a legjobb táncosok - jelenti ki mosolyogva.
- Csak téged láttalak. Nem mondom, hogy rosszul táncoltál...
- De?
- De nem egy emberből áll egy csapat. A csapat pontosan annyit ér, mint a leggyengébb láncszem, te pedig nem tűnsz annak.
- Akkor gyere el másfél hét múlva, és nézz meg minket.
- Mégis hová?
- Lesz egy szállodamegnyitó, a...
- A parton - vágtam közbe.
- Milyen emberekkel barátkozol te, hogy mindent tudsz? - Ismét összeszűkült szemekkel méregetett.
- Ezt kivételesen nem tőle tudom. A nagynéném miatt kell elmennem oda.
- Szuper. Akkor majd látni fogsz - jelenti ki vigyorogva.
Halvány mosollyal az arcomon ismét az ablak felé fordulok. De elkerekedik a szemem, és gyorsan felpattanok. Mivel nincs időm arra, hogy Hyukjae-t megvárjam, megragadom a felső kapaszkodót, és átugrok az ülés előtti kis korláton. Elköszönni sincs időm, azonnal leszállok a buszról, és kifújva a levegőt nézek a busz után.
Egy megszeppent arcú Hyukjae néz rám, teljesen elkerekedett szemekkel. Elmosolyodok, és intek neki egyet, majd hazafelé indulok.
Fél hétre érek haza, boldogan nyugtázom, hogy nem késtem el. A lázadás nem pont az én asztalom, ha valaki nem kényszerít, akkor nem vagyok vadóc. És annyival tartoztam Lara unnie-nak, hogy ne hozzak rá szégyent.
A szobámban leülök egy kicsit tanulni, de nem sikerül. A gondolataim közé egyre inkább visszakúsznak Hyukjae mozdulatai, majd már ott járok, hogy képtelen vagyok másra koncentrálni.

4. rész /Sammy/

Másnap a szokottnál kicsit nehezebben keltem fel, de ezen már meg sem lepődtem. Semmi kedvem volt sehova se menni. Mégis kikeltem az ágyból és ugyanolyan monoton módon, mint minden reggel, lezuhanyoztam, rendbeszedtem magam, aztán felöltözködtem. Egy falatnyi rövidnadrágot és egy bő pulcsit húztam. A kardigán természetesen nem a sajátom volt, de pont ezért vettem fel. Hajam kicsit nemtörődöm módon, kicsit kócosan is, de kontyba fogtam, szemeim elé napszemüveget tettem. A kardigán kenguru zsebébe eltettem telefonomat, némi pénzt, majd miközben fejhallgatón keresztül zenét kezdtem el hallgatni, kimásztam az ablakon.

Eszembe sem volt iskolába menni, viszont mivel muszáj valamit vinnem, hogy elkerüljem anyám behívását, ezért a sulisok által kedvelt dokihoz fordulok. Megint. Elég sokszor megyek el hozzá, mikor egy-egy próba vagy verseny után túlságosan is hulla vagyok, vagy hogyha valami más miatt nem akarok bemenni. Ez a mostani is a más kategóriába fog tartozni.

Mivel a magánrendelő nem volt messze, hamar odaértem. Rajtam kívül még néhány másik diák volt és egy anyuka a kislányával. A lány lábán, már így kora reggel, egy hatalmas horzsolás éktelenkedik, kezein úgy szintén több helyen feljött a bőr. A váró sarkába ültem le, nekidőlve a falnak, becsukva szemeim.

Egészen addig várok, míg csak én maradok. Az utánam jövőket magam elé engedtem, s csak vártam. Szerettem volna, ha nem kell elsietnem semmit, hisz pontosan tudtam, hogy rá fog kérdezni, hogy most miért nem óhajtok bemenni az iskolába. Egyszerűbb volt úgy, hogyha megvárom az ebédszünetet, mikor rám ér. Hát igen, nem ez az első ilyen eset, már komplett haditervvel jövök mindig.

Mikor elérkezik a szünet, az asszisztens kikíséri az utolsó beteget, majd körbenéz, hogy van-e még valaki, vagy mehetnek ebédelni. Mikor meglát engem, egy pillanatra elmosolyodik, aztán felsóhajt. Miközben ráakasztja a kilincsre az ebédelni vagyunk, majd jövünk témájú táblát, addig én nyakamba csúsztatva a fejhallgatót, leveszem szemüvegemet. Mint mindig, kicsit most is furcsán érzem magam. Általában magam próbálom meg megoldani problémáimat, vagy valamelyik társammal megbeszélem. Mégis gyakran kötök itt ki, s árulok el olyan dolgokat is, amiket másoknak nem. Nem sokkal később az asszisztens megint kijön, kezével barátságosan int nekem.

- Menj csak be nyugodtan, a doktor úr már hiányolt - mondja nekem mosolyogva. Aprót bólintva engedelmeskedem. Odabent Lee doktor már ebédjét fogyasztja. Mégis, mikor meglát, arcán mosollyal teszi le villáját és áll fel száját megtörülve, hogy üdvözölhessen. Félszegen lépek oda hozzá és fogok vele kezet. Félig hivatalos, félig barátian szoktunk viselkedni egymással, s néha még furcsa.

- Rég láttalak, hogy vagy? - kérdezi barátságosan, miközben hellyel kínál. Miközben leülök, elgondolkozok, hogy mi lenne a legmegfelelőbb válasz.

- Voltam már jobban is - mondom végül, mire érdeklődve pillant rám. Aztán felém tol egy doboz zsebkendőt és egy tányéron két fánkot. Elmosolyodom a gesztuson, majd elkezdem neki mesélni, hogy az utóbbi pár napban mi volt velem.

3. fejezet /Mimi/

Az órák kínzó lassúsággal telnek el. A végén már alig bírom nyitva tartani a szemeimet. Már-már érzem az új ágyam puhaságát, a takaróm bársonyosságát, a napsugarakat, amik beszöknek az ablakomon.
Megrázom a fejemet, és felállok. Már csak az "idegenvezetést" kell kibírnom, utána nyugodtan lefeküdhetek aludni.
A lány - nem igazán emlékszek a nevére - az ajtóban vár, és egy barátjával beszélget. Biztos jóban lehetnek, a nap folyamán szinte csak együtt láttam őket. Igazán aranyos fiúnak találom, de valahogy mégsem az én ízlésem.
Odalépek melléjük, és halkan megköszörülöm a torkomat, hogy tudassam, megérkeztem én is.
- Mond meg a többieknek, hogy nincs lazsálás. Készülnünk kell mindkettőre. Attól még, hogy én nem vagyok ott, még táncoljatok. Kai meg hozza el a porokat. Amint odaérek, gyűlést tartok és ajánlom, hogy mindenki legyen ott. Főleg Min - mondja a fiúnak, végén elkomoruló arccal.

Az összes álom kimegy a szememből. Tánc? Ők táncolnak?
- Értettem főnök. - feleli a fiú. - Megyek, megpróbálom elcsípni Kait - mondja, majd könnyedén megpuszilva homlokán a lányt, kifordul a teremből. 

Elköszönni luxus? Az egy dolog, hogy nem ismerjük egymást, de azért vannak alapvető illemszabályok... 

A másik lány kelletlenül fordul oda hozzám. 

- Végigmegyünk, megmondom, mi micsoda, aztán lelépek. ne várj tőlem túl sokat - szólal meg, s elindul. Összeszűkült szemekkel követem. Itt vajon mindenki így viselkedik az idegenekkel? 

Szinte átrohanunk a sulin, nem igazán érdekli, hogy mit jegyzek meg, s mit nem. Amint visszaérünk a kiinduló ponthoz, a buszmegálló felé veszi az irányt. Még int nekem egyet, mielőtt a buszmegálló felé veszi az irányt. Ez most köszönés akart lenni?

Inkább annyiban hagyom, és lassan utána lopózok. Jól sejtettem, a buszmegállóban állva várta a buszt. Hirtelen az órájára pillantott, átvetette a táskát a nyakán, és szélsebes tempóban iramodott meg előre.
Könnyedén tartottam vele a lépést, és közben nem vett észre.
El sem hiszem, hogy ebben a helyzetben vagyok. Életemben nem követtem még senkit se, és nem is akartam elkezdeni. De az a táncos dolog nagyon beférkőzött a gondolataim közé. 

Egész a város szélén vagyunk... mégis hová megy?

Hamar nevetést hallok meg, és mások beszélgetését. A lány befordul egy sarkon, én pedig úgy döntök, hogy most a ninja módszereimet bevetve folytatom a követését. Felugrok egy konténerre, és felülről figyelem, ahogy más fiúkkal találkozik. 

A beszélgetésüket nem hallom, csak azt látom, ahogyan színes porokkal hülyéskednek. Mégis mit hittem? Hogy tudnak is táncolni? Talán nekik a risza-risza számít táncnak, nem pedig az, ami igazából is lenne. 

Megvárom, míg bemennek, majd lekászálódok a konténerről. Egy pillanatra megállok, hogy buszmegállót keressek, de sehol sem láttam. 

Kénytelen-kelletlen gyalog indulok vissza. Amikor idefelé jöttünk, fel sem tűnt, hogy ennyire távol van mindentől. 

Több embert is leszólítok, mire sikeresen rálelek a hazavezető útra. Már rég besötétedett, aminek kicsit örülök is - így legalább Lara unnie megtudja, hogy engem nem lehet szabályokhoz kötni, mivel így is, úgy is elszökök. 

Előveszem a kulcsomat a kis lakásom előtt, és még be sem tudom illeszteni a zárba, amikor meghallom Lara unnie hangját. 

- Van fogalmad róla, hogy hány óra? - kérdezi komolyan. 

- Nem, nem tudom - felelem kelletlenül. 

- Tíz óra van. Már egy ideje elmúlt hét. Mit tudsz felhozni?

- Megnéztem egy iskolai táncbandát. 

- Nem megmondtam, hogy nincs tánc?

- Nyugi van, ők nem is tudnak táncolni. Sosem csatlakoznék hozzájuk, csak holmi porokkal játszadoznak - mondom halál nyugodtan. Véget érhetne már a számon kérés...

- Nyugi van? Kisasszony, azt hiszem, szörnyű a hozzáállásod a dolgokhoz. De semmi baj, ezen könnyedén változtathatunk. - Ajkait félelmetes mosolyra húzza, amiből rögtön leesik nekem, hogy ezt nem fogom olyan könnyedén megúszni. - Jövőhét hétvégén az egyik barátom megnyitja a szállodáját. 

- És nekem ehhez mi közöm?

- Eljössz velem. Majd ott meglátod, hogyan viselkednek a normális emberek - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, majd sarkon fordul, és elvonul. 

Hogy micsoda?

Bájologjak a sok amerikai pénzes ember között? Még mit nem...

Mégis, valahol mélyen tudom, hogy nem viselkedhetek így a végtelenségig. Fáradt sóhaj szalad ki az ajkaimon, majd benyitok a szobámba, és már csak arra van erőm, hogy elvonszoljam magamat az ágyig. 

3. rész /Sammy/

Mikor véget ér az utolsó órám is, arcomon nuku életkedvvel várom meg, míg az új lány összeszedi cuccait. Lulu arcán mosollyal néz rám, bizonyára szórakoztatja a tény, hogy a lányt kell kísérgetnem. Engem annál kevésbé. Mikor a lánynak végre sikerül összeszednie magát és odasétálni hozzánk, Luhan felé fordulok.

- Mond meg a többieknek, hogy nincs lazsálás. Készülnünk kell mindkettőre. Attól még, hogy én nem vagyok ott, még táncoljatok. Kai meg hozza el a porokat. Amint odaérek, gyűlést tartok és ajánlom, hogy mindenki legyen ott. Főleg Min - mondom a fiúnak, végén elkomoruló arccal.

- Értettem főnök - sóhajt fel a fiú, becenevemre pedig megrándul arcom. Csak azért, mert Taeyang rám bízta a bandát, míg ő kint van tanulni, még nem lettem főnök. - Megyek, megpróbálom elcsípni Kait - mondja, majd könnyedén megpuszilva homlokom, kifordul a teremből. Ő sem törődik a másik lánnyal, s én is igyekszem figyelmen kívül hagyni. Mégis, mikor a fiú eltűnik, kelletlenül fordulok hozzá. - Végigmegyünk, megmondom, mi micsoda, aztán lelépek. ne várj tőlem túl sokat - tudatom vele, majd zsebre téve kezeimet el is indulok. Nem mondanám, hogy olyan hű de ráérősen járjuk a folyosókat, de engem nem érdekel. Ha többet akar, majd megkér mást, hogy vezesse körbe. Néha rábökök egy.egy teremre és megmondom, hogy az melyik, de kb semmi több. Megkönnyebbülök, mikor kiérünk a kapuhoz. Táskám megigazítva indulok el a raktár felé, majd mikor eszembe jut, hogy lehet el kéne köszönni, csak lustán felemelve kezem intek. Nem akarom, hogy a végén még beköpjön a tanárnál, hogy nem voltam valami szívélyes vele. Hmpf... Órámra pillantok, majd miután fintorogva tudomásul veszem, hogy hány óra, majd táskám átvetve nyakamon elkezdek futni. Túl sok időm ment el erre a libára. Mindenesetre remélem, hogy addig a többiek követték kéréseimet és gyakoroltak. Ha nem, hiszti lesz. Úgyis rossz kedvemben vagyok és gyanítom csak egyre rosszabb lesz. Még mindig nem tudom, mit szóljak Min döntéséhez. Tudom, milyen szerelmesnek lenni,d e hogy pont az ellenségünk csapatából... Ez sértő számomra. És zavar is a dolog. Főleg az, hogy a verseny előtt nem sokkal jelenti be.

Mikor befordulok a raktárhoz vezető kis sikátorba, már látom is Kai kreativitásának nyomait. A falakon különböző nagyságú színes pacák vannak, a föld úgyszintén szivárványszínű. Ahogy haladok tovább, hirtelen por lep be engem, a fiúk szerencséjére kék. Ha rózsaszínnel tették volna, már végük lenne. Köhögve próbálok látni valamit a nyamvadt portól, s igyekszem kidörzsölni szememből is.

- Bocsi, nem volt szándékos - mondja Yunho, s érzem, hogy nekem dob valami puhát. Reflexszerűen kapom el, s kezdem el vele arcomat törölgetni. Mivel az anyagnak erősen U-know illata van, gyanítom, hogy ez a fiú trikója. Mikor sikerül végre látnom is, szembetalálom magam öt félmeztelen fiúval, akik csakugyan magukon viselik a portánc nyomait.

- Sziasztok. Hogy haladtok? - kérdezem, miközben előrehajolva kirázom hajamból is a port.

- Megmutatjuk - jelenti ki Kai lelkesen.

- Itt? - kérdezem, értetlenül széttárva kezemet a szűk sikátorban.

- Akár - vonja meg vállait a fiú, majd kezét feltartva vigyorogva arcomba fúj egy jó adag port. Ezúttal rózsaszínt. Kiabálva vetem magam a fiú után, aki kacagva fut el előlem. A többiek nevetve követnek minket. A hangulat jócskán lecsökken, mikor belépek az épületbe és szinte rögtön szembetalálom magam Minnel. A többiek abbahagyják, amit eddig csináltak, s körénk sétálnak. Annyiszor végiggondoltam, hogy mit fogok kérdezni tőle vagy mondani neki, mégis... Most, hogy így szemtől szemben állunk, egy sem jut az eszembe.

- Sajnálom - mondja végül a lány, megtörve a feszült csendet. Állja fürkésző tekintetemet, de látom, hogy ajkai megremegnek, s szemeibe könnyek készülnek gyűlni. Nem tudom, mit mondhatnék. És azt sem, hogy mit érzek most. Haragot? Miért haragudnék rá, hogyha boldog így? Utálatot? Szíve joga azt szeretni, akit szeretne. Csalódottságot? Mások is léptek már le, voltak, akik szó nélkül. De mégis... Mi az a rossz érzés, amit érzek?

- Nem kell - felelem nagy sokára, mire többekből döbbent reakciót váltok ki. Minnek is elkerekednek szemei, s kicsordulnak könnyei.

- De miért nem? Miért nem utálsz? Nemsokára flash mob, utána verseny, és én itt hagylak titeket? Miért nem kiabálsz velem? Miért nem ütsz meg?

Hangja mintha kicsit hisztérikus lenne, s látom rajta, hogy teljesen összezavartam. Én magam is csak homlokom tudom ráncolni. Tényleg miért vagyok vele ilyen empatikus. Elgondolkodva dörzsölöm meg nyakamat, közben ahogy nyakláncomhoz érek, megvilágosodok. Hát persze... Ő legalább kapott egy esélyt a boldogságra. és már azt is tudom, hogy miért nem utálom döntéséért. Tudom jól, milyen, hogyha elszakítanak szerelmedtől és nem akarom, hogy neki is meg kelljen tapasztalnia.

- Eddig én sem tudtam. Aztán rájöttem. Ha van esélyed a boldogságra, akkor használd ki - mondom vállam megvonva. Teljesen még én sem értem. - Viszont arra kérlek, hogy ne használd ki azt, hogy tudsz rólunk kb mindent. Vedd inkább úgy, hogy ez az egész meg sem történt és legyél boldog, oké?

Meg sem várom válaszát, utat törve a többiek között kisétálok a raktár hátuljához. Ez az oldal van a folyó felé, melynek partjára én most leülök, kapucnimat fejembe húzva. Rájöttem, hogy amit Min felé érzek, az a féltékenység egy formája. Ő boldog lehet, miközben a másik csapatnál talán a táncolást is folytathatja. És én mit tudok? Várni, hogy egyszer talán tényleg visszatér, ahogyan azt oly sok éve megígérte, közben azokkal táncolva, akik anno miatta gyűltek ide.

- Hiányzik? - kérdezi egy megértő hang, s Yunho telepedik le mellém. Felhúzom térdeim, s átkarolva őket megtámasztom államat. Hogyne hiányzona. Szeretem őt, s egyre csak várom vissza. Akár hiába, akár nem...

Arcomon egy könnycsepp folyik végig, s bár évek óta nem sírtam, most mégsem tudom abbahagyni. Yunho ölelésébe húz, s miközben hátamat simogatja, finoman ringatni kezd.

- Vissza fog jönni - súgja nekem nyugtatóan. Én is ebben reménykedek, de mikor?

2. fejezet /Mimi/

A telefonom ébresztő funkciójára kelek fel. Hát persze, ma van az első nap.
Kedvtelenül kelek ki az ágyból, és indulok el a zuhanyzó felé. Gyorsan végzek, majd felveszem az aznapi ruhámat. Az egyszerűre esett a választásom a laza helyett, hisz ki tudja, milyenek ezek az amerikaiak, koreai létemre így is meg fognak bámulni.
Időben indulok el, míg az utcákat járom, egy pékséget keresek. Miután megtalálom, betérek, és kikérek magamnak két pogácsát. Út közben elmajszolom az egyiket, a másikat pedig visszarakom a táskámba.
Becsengetés előtt öt perccel érek be a terembe, kisebb útbaigazítás után. Az ajtó felőli padsor ötödik padját foglalom el, unottan veszek ki a táskámból egy füzetet. Ha jól emlékszek, akkor matekkal kezdünk.
- Szia, te vagy az új lány, igaz? - kérdezi tőlem az előttem ülő lány. Kék szemei, és barna haja mind hazugság. A kontak lencséje nem takarja el tökéletesen a zöld szemét, a barna festék felett pedig látni lehetett a vörös lenövését. Az arca szeplős lehet, de a tonna smink alól nem látni.
- Igen - vetem oda.
- Mióta beszélsz angolul? Honnan jöttél? Hogy hívnak? Hogy tetszik Miami?
A túl sok kérdésbe még a fejem is megfájdul. Hihetetlen, hogy már az első napon így lefárasztanak.
- Mimi vagyok - válaszolom hanyagul. Remélem veszi a lapot, és lekop rólam.
- Honnan jöttél? - kérdezi ismét.
- Ázsiából. Ha nem látszana...
- De azon belül?
- Nem Kínából, megnyugtatlak. És Ázsiának nincs fővárosa, ugyanolyan kontinens, mint Amerika. Országokkal, tudod.
- Komolyan? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
Ő most vagy tökéletes színésznő, és engem ugrat, vagy ennyire tudatlan.
Visszanyelem a csípős beszólásomat, és egy arany vigyort varázsolok az arcomra.
- Igen. Korea is ugyanúgy Ázsiában van.
- Korea? Ők csinálják a...
- Samsung gyártmányokat.
- A mosogatógépünk is olyan! - mondja lelkesen, és szinte csillognak a szemei. Nem, ő tényleg hülye...
- Akkor van egy koreai háztartási gépetek.
- De itt vettük Miami-ban, és... - Nem tudta befejezni, mert egy lány veti le magát a mellettem lévő padba.
- Tif, inkább dugulj el - szólal meg a szőkeség.
- Jó reggelt Amber - feleli a barna lány, mintha meg sem hallotta volna Amber mondatát.
- Szóval te vagy az új lány - fordul felém, és hosszasan végigmér.
- Igen - sóhajtok nagyot.
Szerintem ha azt mondanám, hogy fél éve idejárok se esne le nekik.
- Édesapámnak vannak koreai ingatlanjai, minden nyáron megyünk oda nyaralni - mondja hirtelen.
- Szuper.
- Látom te sem vagy olyan, akivel lehet beszélni - megvonja a vállait, majd előre fordul. Szerencsére a tanár is belép a terembe, így már nem kell félnem, hogy még valaki hozzám szól.
Tudomást sem véve rólam folytatja az anyagot. Mi már egy fél éve vettük ezt, így könnyű dolgom van.
Hirtelen egy lány esik be az ajtón. Elég lekezelő stílusban beszél a tanárral, ami egyfelől tetszik nekem, másfelől kicsit csodálkozom, hogy itt megengedik ezt a hangnemet.
Az óra hátralévő felében a füzetembe jegyzetelek, majd a kicsengő szinte megváltást jelent számomra. A diákok, mint egy marhacsorda, egyszerűen bevágják a cuccukat a táskába, és kirohannak a teremből. Én csak szépen lassan pakolászok, amikor odahív magához a tanár.
- Ő itt Oh Mi Sook. - mondja, miközben a másik lány végigmér. Ő volt az a lány, aki késett.
- Felőlem - dünnyögi. - Órák után találkozunk, én most rohanok. További szép napot tanárnő! - fejezte be egy mosollyal, majd kirohant az ajtón.

Kedves fogadtatás, nemde?

- Remélem hamar be fogsz illeszkedni - néz rám egy pillanatra, majd mint aki jól végezte dolgát, kisétált a teremből. 

Nagyot sóhajtva indulok el én is. A táskámból előhalászom az órarendem, és kikeresem rajta a következő órám helyszínét. Lassan indulok el, néha a termek számát nézve, néha a papírra pillantva. Csak most ismerkedek az órarenddel, és kis boldogság önt el, hiszen nem lesz nehéz, nincs semmi zsúfoltság. 

- Hé, új lány, nem arra van a terem! - hallom meg a nem túl kedves hangot mögülem. 

- Van nevem is - fordulok azonnal vissza. 

- Itt annak van neve, aki kiérdemli - feleli Amber. 

- Ha te mondod - vonom meg a vállaimat, és ismét elindulok. Gondolhattam volna, hogy ennyivel nem tudom lerázni. 

- Ha szépen kéred, megmutatom, hol leszünk - szólal meg ismét, de már sokkal közelebbről. Teljesen beért engem, olyan, mintha a sarkamban lihegne. 

- Azt hiszem, boldogulok egyedül is. - Leállok, és komolyan a szemébe nézek. Ennél egyértelműbben talán nem is fogalmazhatnék. 

- Mimi, már mindenhol kerestelek. Gyere, megmutatom, hol leszel - jelenti ki hirtelen egy ismeretlen hang, aki a vállaimat is átkarolja, és elhúz onnan. 

- Te meg ki vagy? - Azonnal elhúzódom tőle, amint befordultunk az egyik sarkon. - És honnan tudod a nevem?

- Adam vagyok, az iskola...

- Várj, kitalálom. Az a stréber, aki mindig, mindent tud mindenkiről, és bár minden pletykát tud, senki nem barátkozik vele. 

- Nos... igen, így is lehet fogalmazni. 

- Király. Akkor meg is mutathatod a 213-as termet - mondom lemondóan. Inkább egy névtelen, de kedvesnek kinéző fiú, mint a barbie babák.

- Rendben. Akkor az a lány, akivel beszéltél, Amber lenne...

Olyan hosszú ismertetőbe fogott bele, amiből én semmit nem hallottam meg, de a terem elé érve mosolyogva fordulok felé. 

- Köszi, hogy megmutattad - szólok közbe, majd bemegyek. Ismét elfoglalom a helyem, és nézem, ahogyan beözönlenek a terembe az osztálytársaim. 

2. rész /Sammy/

Arra ébredek, hogy anyám hangosan dörömböl ajtómon, miközben kiabál velem, hogy keljen már fel és menjek iskolába. Hmpf... Álmosan fordulok át hátamra, de ekkor leesek az ágyról. Ordításomra anyám egy pillanatra abbahagyja a dörömbölést, aztán folytatja,d e már azzal, hogy mit csináltam már megint. Nyögve-morogva kelek fel a földről és vonszolom be magam a fürdőszobába, hogy aztán vegyek egy jéghideg zuhanyt. Ez mindig segít, s nem sokkal később már a víz hidegségétől ordítok. Igen, normális vagyok teljesen. Nem sokáig bírom, minél gyorsabban lefürdök, aztán elvégzem fürdőszobai teendőimet. Köntösömbe bújva megyek vissza szobámba, hogy felöltözzek. Egyszerű farmer, kicsit szakadt rövidnadrág, hozzá szürke trikó. Miközben bedobáltam cuccaimat válltáskámba, igyekeztem magamra húzni cipőmet is. Mikor késznek nyilvánítom magam, még felveszem karkötőimet, nyakamba akasztom legdrágább kincsemet, egy fekete vasmacskás medált, arany lánccal. Még Taeyangtól kaptam a reptéren, mielőtt elment volna. Megrázom fejem, hogy ne kelljen szomorkodnom, s táskám vállamra kapva nyitom ki ablakomat. Mindig az ablakon át távozok. Így elkerülöm a szüleimmel való találkozást, valamint gyorsabb is. A friss levegőtől felélénkülve ugrálok lefelé a tűzlépcsőkön. A nem sokkal később már az utcán rohanok. Akármennyire is utálok suliba járni, nem akarom, hogy büntetésből bezárjanak délutánra. Csinálták már egyszer, kétszer és mindig hülyét kaptam. Ráadásul gyakorolnom kell a flash mobra.Kis kerülővel ugyan,d e sikeresen megvárom kedvenc pékségemet, s utána már arcomon vigyorral, táskámban fánkjaimmal futok tovább.

Már be van zárva a nagy kapu, mikor odaérek, de ez sosem szokott zavarni. Édességemre vigyázva dobom át táskámat a túloldalra, majd felkapaszkodva a kerítésre, könnyedén átmászok. Mielőtt rájöhetne a portás, hogy megint átlógtam, addigra én már futok is termem felé. Be az épületbe, végig a folyosón, fel a lépcsőn. Aztán balra, utolsó előtti terem a folyosó végén. A terem előtt lefékezek, s hagyok magamnak pár percet, hogy kifújjam magam. Bekopogok, de nem várom meg, míg szólnak, hogy bemehetek, hanem egyszerűen benyitok. Az osztály elnémul, a tanár pedig lenéző érdeklődéssel fordul felém.

- Már megint késett - tudatja velem, mintha én nem tudnám magamtól.

- Igen - bólintok kicsit nemtörődömön. De mit csináljak? Mondjam, hogy nem fog többet előfordulni? Hagyjuk már!

- Szeretne az igazgatóhoz menni? - érdeklődik, miközben fegyelmező pillantást vet néhány osztálytársamra, akik válaszom hallatán elnevetik magukat vagy vigyorognak.

- Nem szeretnék. Azt mondta, hogy egy hétig látni se akar - válaszolom mosolyogva. Megint felnevet néhány osztálytársam, én pedig amikor nem rám figyel a tanár, lepacsizok a hozzám legközelebb ülő  Luhannal. Mikor a tanár megint felém fordul, igyekszek komoly fejet vágni, Lulu pedig füzetébe kezd el körmölni valamit.

- Igazán viselkedhetne lányhoz illően. És ne késsen többet! - szid le. - Menjen a helyére és a mai nap már nem akarok több panaszt hallani magáról! - mondja, majd már fordul is a tábla felé, hogy folytassa a matekegyenlet megoldását. Luhan kezembe csúsztat egy összehajtogatott papírkát, én pedig vigyorogva fogom markomba, miközben helyemre sétálok. legutolsó sor, ablak mellett. A legjobb hely. Lehuppanok székemre, majd az ablakhoz húzódok, hogy előttem ülő osztálytársam rejtekében elolvashassam Luhan üzenetét. Írásán látom, hogy sietett vele, kicsit kesze-kuszák. Halkan fel is kuncogok rajtuk. "Van egy jó hírem és egy rossz. A jót nem mondhatom el, mert meglepi lesz később. A rosszat viszont muszáj tudnod :S Tegnap miután elmentél, Min mondott valamit, amiről neked is tudnod kell. Szünetben elmondom, nem akarom, hogy mindenki halljon, amikor kiakadsz. Még valami. Igyekezz figyelni az órán, mert tételt veszünk bizonyítással ^^P.S.: Jó reggelt unni :3 <3"

Többször is elolvasom az üzenetet, s arcomon töprengő kifejezéssel próbálok rájönni, hogy miről lehet szó. Az, hogy figyeljek az órán, természetesen a legkevésbé sem sikerül. Rajzolgatok füzetembe, vagy csak bambulok ki az ablakon. Általában ezt szoktam csinálni órákon, de a jegyeim jók. Jobbak, mint az átlag. Nem tudom, hogyan csinálom. Nem direkt, az biztos.

Arra eszmélek fel, hogy kicsöngetnek és mindenki pakolni kezd. Füzetemet bedobom táskámba, a levelet pedig zsebembe gyűröm. Hátratúrom hajam, miközben vállamra véve táskámat elindulok kifelé.

- Samantha - állít meg tanárom hangja, mire sóhajtva fordulok vissza. - Nem tudok büntetés nélkül elmenni a késése felett. Éppen ezért maga fogja körbevezetni új osztálytársát.

- Nekem nincs időm ilyesmikre - rázom meg fejem, majd hátha segít alapon hozzáteszem, hogy sajnálom. pedig nem. Tudja ki fog újakat pátyolgatni, miközben próbálunk.

- Márpedig körbe fogja vezetni - jelenti ki ellenkezést nem tűrő hangon, s az osztály felé fordulva int egyet. Viszonylag hátulról egy barna, hullámos hajú lány sétál felénk. Egy egyszerű szürkéskék pólót visel és hozzá rövidnadrágot. Nincs túl sok extra benne, elsőre is leveszem, hogy anyuci kicsi lánya. Valahogy süt róla. Undorodom az ilyentől. - Ő itt Oh Mi Sook.

- Felőlem - dünnyögöm. - Órák után találkozunk, én most rohanok. További szép napot tanárnő! - mosolygok a nőre, majd megfordulva kisietek a teremből, útközben karon ragadva az ajtóban álló Lulut. A fiú nevetve karolja át nyakam, mikor már a folyosókon sétálunk.

- Kis idegenvezető lettél! - mondja, s finoman belecsíp arcomba.

- Hagyjál már - lököm el őt nevetve. Kisétálunk az iskola belső udvarára, majd lehuppanunk a középen lévő fa tövébe. Táskámból kiveszem a fánkos dobozt, s miközben megkínálom a fiút, megkérdezem, hogy mi a rossz hír.

- Min már egy ideje gondolkozott a dolgon. Azt mondta, már egy ideje húzza valakihez a szíve és ezért nem tud önfeledten táncolni velünk, mint eddig. De próbálkozott! Csak nem ment. Úgy érezte, nem helyes se az, amit a sráccal tesz, se velünk, mert így csak hátráltat minket. Ráadásul m...

- Lulu - szakítom félbe őt finoman. - A lényeget. A körítést majd megkapom tőle, ha beszélek vele.

- Oké - sóhajt. - De akkor megígéred, hogy végighallgatod!

- Majd meglátom - dünnyögöm. Nem tudom, hogy miről lehet szó, de ha egy is azok közül, amik megfordultak a fejemben, akkor nagyon rosszul fog végződni a beszélgetésem Minnel.

- Szóval. Min összejött CAP-pel és kilép tőlünk - hadarja el gyorsan. Kezemből kiesik vaníliás édességem, s szemeim elkerednek. Hogy micsoda????

1. fejezet /Mimi/

Miami, mi? A sokak által imádott város, a tengerpart, a nagy bulik...
Valahogy engem hidegen hagy. Nagyot sóhajtva szállok ki a repülőből, ügyet sem vetve a rám mosolygó steward-ra. Majd pont egy ilyen fiú fog érdekelni, hát persze.
Átveszem a bőröndömet is, sietős léptekkel távozom onnan. Azt hiszem, undorodom az összes reptértől, ráadásul ez hatalmas, sok-sok hemzsegő emberrel, a légkör pedig olyan felettébb nyálas, hogy hányingerem támad.
Gyerünk Mimi, szedd össze magad! - parancsolok némán magamra.
Sikeresen kifogok egy taxit, aki elvisz a címre, ami a papíron áll. A kulcsok már a zsebemben zörögnek, egyre idegesebbé téve ezzel engem.
Kifizetem a taxist, majd kiszállok. Bár már láttam képen a lakást, mégis élőben más volt. Itt fogok élni, itt fogok szenvedni. Szuper.
A kulcsokkal bejuthattam a lakásomba, ami a harmadik emeleten volt. Levágom magamat a nappaliban terpeszkedő kanapéra, és lehunyom a szemeimet.
- Mimi, már itthon vagy? - Érkezett a kérdés az ajtó felől, és eszeveszett kopogást hallok meg.
Már csak ez hiányzott... - gondolom keserűen, de azért felállok, hogy ajtót tudjak nyitni a nagynénémnek.
- Igen, megérkeztem - felelem neki kurtán.
Hirtelen ugrott a nyakamba, a szőke haja mindent eltakar.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Biztosan jól fogjuk magunkat érezni - jelenti ki ezer wattos mosollyal az arcán, majd eltávolodik tőlem.
- Azt kétlem.
- Ne keseregj, itt is találni fogsz barátokat.
- Nincs szükségem amerikai barátokra. Mind elkényeztetett cicababa, a fiúk pedig... mind kockák. Ha valamijük nincs meg, akkor nem tesznek érte semmit, hanem megveszik. Otthon elégszer láttam ezt a módszert, itt nem akarok ezzel összefutni.
- MiSook - jelenti ki teljesen komoran. - Engem nem érdekel, hogy mennyire el vagy kényeztetve, és hogy mennyire unsz már mindent, de itt mások a játékszabályok. Most én felügyelek rád, és mivel az enyém az egész ház, mindenről tudok. Én nem vagyok az anyád, nem fogok csak a te kedvedben járni. Ha valami rosszat csinálsz, bűnhődnöd is kell érte. Ja, igen, azt el ne felejtsem, hogy minden este hétre itthon kell lenned, akkor van vacsora. Négy egésznél nem lehet rosszabb az átlagod, és nem járkálhatsz össze-vissza. A zsebpénzt a viselkedésedtől függően kapod meg, mert a szüleid nekem utalják át, és nem neked. Nem táncolhatsz, nem barátkozhatsz rossz emberekkel - sorolta végig. Majd egy csapásra visszatért a mosolygós Lara unnie. - Most, hogy tisztáztuk a szabályokat, mit kérsz ebédre? Ma kívételesen meghívlak - mondja bájosan.
- Nem vagyok éhes - felelem unott arccal, majd rávágom az ajtót.
- Dacolhatsz, de nem éri meg - hallom még a hangját, majd a lépteit, ahogyan elhalad.
Szuper. Azt hiszem, a maradék pénzemből veszek magamnak egy ásót, és egy félelmetes helyen elkezdem ásni magamnak a síromat.

1. rész /Sammy/

- Valami nagyon ütős kéne, hogy kellően elbizonytalanodjanak a versenyre - mondja lelkesen Lulu, mi, többiek pedig bólogatunk egy sort.

- Kérdés, hogy lesz-e a közeljövőben valami nagy rendezvény vagy valami lehetőség - mondom, s hátrabillentem széken, hogy láthassam Nicolet. A lány általában képben van szüleinek hála, hogy éppen milyen puccos rendezvény van Miamiban.

- Mi lenne, ha a téren csinálnánk valamit? Forgalmas is, elég nagy és van szökőkút is - veti fel Joon, mire felé fordítom fejem. Elgondolkozok.

- Nem túl szimpla? - kérdezem, mire többen csak vállat vonnak.

- Lesz egy szálloda megnyitó a parton - mondja Nicole, miközben tabletjén pötyög. Valószínűleg infókat keres.

- Színes homok! - vágja rá szinte azonnal Kai, szája sarkában szokásos vigyorával. Kai a mi kis dögünk.

- Szerintem jó lesz - bólintok rá az ötletre, mire többen felujjongnak. - Mikor lesz és pontosan hogy? - kérdezem, ezúttal előre dőlve.

- Másfél hét múlva - mondja Nicole, miközben feláll, hogy a fehér mágneses táblához sétálva felírhassa az infókat, amiket tudunk. Közben elkezdi magyarázni és rajzolni, hogy hogyan néz ki az épület, és mi hol lesz. Nekünk a part lesz a tökéletes helyszín, hisz ott tudjuk majd leginkább érvényesíteni legújabb hobbinkat, a színes homokkal való porzást.

- Ha bomlanánk, nehezebben kapnának el minket - mondja U-know, mikor Nicole tudatja velünk, hogy eléggé védve lesz, tekintve, hogy ugyanazok rendezik, akiknél egyszer már jártunk rendet bontani, ahogyan azt ők mondták.

- De akkor a figyelmünk is szétesik - rázom meg fejem, bár tetszik az ötlet. Elég sok helyszín lehetőség lesz, amit bőven ki tudnánk használni. Megint hátrabillenve gondolkodok el, miközben a térképet nézem. Öt helyen tudnék elképzelni táncot, ebből három kicsit veszélyesebb terep. Nem akarom, hogy akárki is bajba kerüljön, de igaza van Luhannak. Valami ütős kell. Végül az öt helyszínt lekicsinyítem háromra, s kezem felemelve szakítom félbe az ötletelést. Felállok, s odasétálva Nicole mellé, elkérem tőle a filcet.

- Rájöttem, hogy U-knownak igaza van. Egyrészt így még többet tudunk magunkból mutatni, másrészt így a biztonságiakat is szétszedjük csoportokra. Arra gondoltam, hogy ezen a három helyen lehetne táncolni - mondom, miközben x-szel bejelölöm azt a három helyszínt. A tengerpart, az aula és az átmeneti sík a part és az épület között. Felvetem, hogy akár lehetne lépcsőzetesen is megoldani, hogy az aulában elkezdik, aztán utána középen, amihez tudnának csatlakozni az aulások, végül a tengerpart, ahova mindenki jöhetne végül. Hyunseung azt mondja, tud szerezni két yachtot, amik várhatnának ránk a vízben, hogy segítsék a menekülést. Ahogy egyre jobban belelendülünk, úgy érkeznek az ötletek is, amiket szokás szerint Bora az, aki lejegyzetel. Jó, hogyha minden le van írva, mert úgy könnyebb összetenni, meg mindig elrakjuk emlékbe, vagy feltűzzük a falra.

Végül ahhoz is eljutunk, hogy ki hol legyen. Két leginkább abs-szal rendelkező fiúnkat, Yunhot és Joont mindenképp a partra küldjük, hozzájuk megy még a pormániás Kai. Mivel rendesek vagyunk, a fiúk választhatnak lányokat maguk mellé. Így kerülünk oda CL-lel és Nicollal hozzájuk. Ezzel egy csapat már megvan. A többiek egyetértően bólogatnak, hogy mi menjünk és mi is örülünk. Közösen felosztjuk a többieket is két részre, majd megbeszéljük, hogy kellenek még emberek, főleg ha valami nagyot és látványosat szeretnénk. Délután azzal telik, hogy hívjuk az embereket és elkezdjük a táncokat.